Asztrofotósként Namíbiában
A 2010-es expedíció beszámolója
Asztrofotósként Namíbiában
(Meteor, 2010/7-8 szám)

A
legtöbb amatőrcsillagász álmodozik arról, hogy egyszer láthassa a déli égbolt
csillagképeit és objektumait. Nem voltam másként ezzel én sem, már sok éve
foglalkoztatott a gondolat, hogy majd egyszer talán nekem is szerencsém lesz és
láthatom a csodát. Sokáig csak a külföldi amatőrök interneten megjelentetett
szebbnél szebb asztrofotóit nézegettem, és persze nagy érdeklődéssel olvastam
magyar amatőrtársaink élménybeszámolóit. Majd 2008 tavaszára érett meg a
gondolat, amikor elhatároztam, hogy ha minden jól megy, 2010-re megszervezem az
expedíciót.
Az előkészületek igen hosszadalmasak voltak, hiszen nem volt tapasztalatom csillagászati expedíció szervezésében, ezért az utazás minden egyes pillanatát alaposan körbe kellett járni, és be kellett biztosítani. Az első teendőm természetesen a helyszín kiválasztása volt. A legfontosabb szempontok ebben nyilván az asztroklíma, és az utazás várható költségei voltak. Mivel kizárólag a déli ég vizuális és fotografikus észlelése miatt terveztem az utazást, egyéb szempontok (természeti, történelmi vagy társadalmi érdekességek) nem játszottak szerepet. A feladat egy minél jobb egű és a lehető legolcsóbban megközelíthető helyszín kiválasztása volt. A három lehetséges kontinensből (Dél-Amerika, Afrika és Ausztrália) hamar kiderült, hogy a legközelebbi helyszínre, Afrika déli részére a legolcsóbb a repülőjegy. Tagtársaink is annak idején ide mentek, nem véletlenül (l. Szabó Gábor A Dél Keresztje alatt c. cikksorozatát a Meteor 2000–2001-es évfolyamában, ill. Kereszty Zsolt Asztrofotós expedíción Dél-Afrikában c. cikkét, a Meteor 2004/6. számában). A terület adottságait megvizsgálva úgy tűnt, hogy Dél-Afrikai Köztársaságnál is derültebb, szárazabb és jobb egű ország lehet Namíbia, s talán nem véletlen, hogy rengeteg németajkú amatőr megelégedéssel jár oda. Ennek köszönhetően viszonylag sok farmot találtam az interneten, melyek kifejezetten az amatőrcsillagász-turizmusból élnek. Ez sok szempontból jelent előnyt. Mivel ezeken a farmokon van csillagászati élet, ezért vannak távcsövek, mechanikák és tartozékok, amiket ki lehet bérelni, ezenkívül ha esetleg valami meg-hibásodik és javítani kell, nagyobb eséllyel pótolható/javítható. Igen ám, de az árakból kiderült, hogy nem csak a repülőjegy költsége jelentős, hanem a szállásé is, és ha még távcsövet is szeretnék bérelni, arra aligha-nem már nem lesz elegendő pénzem. Ezért el kellett gondolkodni, hogy milyen felszerelést lehet még viszonylag olcsón (esetleg felár nélkül), biztonságban lejuttatni. A legtöbb farm elfogadható bérleti díjért kínál távcső-oszlopot és ellensúlyt is, így ezt kihasználva a felszerelés két tekintélyes méretű és súlyú részét lehet a olcsón kiváltani. Ellensúlyként persze lehet vizespalackot, vagy köveket is használni, de mégis csak jobb egy normális súly, ha nagyobb tömegről van szó. Így már kezdett felcsillanni a remény, hogy talán lehetséges lejuttatni az EQ6 mechanikát a 200-as asztrográffal, gyakorlatilag minimális pluszköltséggel. Az is hamar világossá vált, hogy a legolcsóbb jegyet kínáló légitársaságnál, az Air Berlinnél 59 euró felárért összesen 30 kg-nyi bőröndöt lehet feladni, plusz a kézipoggyászt. A többi légitársaság nem kínál ilyen lehetőséget, náluk 20 vagy 23 kg a maximum, amit felár nélkül lehet vinni. Így a 16,5 kg-os mechanikafej még további felszerelésnek és ruhának hagy elhelyezési lehetőséget egy átlagos 5 kg-os bőröndben. Az Air Berlin más szempontból is kapóra jött, hiszen Németországból átszállás nélkül repül Namíbia fővárosába, Windhoekba. Ez azért fontos, mert minél több az átszállás, annál nagyobb eséllyel veszhet el a bőrönd, ami tragédia lenne egy ilyen expedíció esetében. A 2009-ben Namíbiában járt HAT-teamnek is volt ilyen problémája, ők bonyolult úton, több átszállással mentek.

Ami a helyszínt illeti, a választás végül a Hakos-farmra esett, mely az egyik legolcsóbb és talán a legjobban felszerelt asztrofarm a környéken, mely egy német származású család vállalkozása. A 73 éves tulajdonos, Walter Straube már Namíbiában született, ő építette a farmot még apjával. Lányával, Waltrauddal és vejével, Friedhelmmel közösen fogadják a vendégeket. A farm az alig kétszázezres fővárostól légvonalban 100 km-re délnyugatra helyezkedik el, tőlünk 70 fokkal délebbre, közel a Baktérítőhöz, a –23 fokos déli szélességen. A főváros parányi és alig látszó fényburát okoz északkeletre, de ez egyáltalán nem zavaró. A farm területén több kis obszervatórium található, az egyik a tulajdonosoké, de van, amelyik magántulajdonban van, és itt találhatóak az IAS (Internationale Amateur Sternwarte, Nemzetközi Amatőr Csillagvizsgáló) fixen telepített táv-csövei is, melyeket a szervezet amatőrcsillagász tagjai használnak. Ezen kívül egyéb felszerelés igénybevételére is van lehetőség, többek között távcsőoszlopra, ellensúlyra és az ott gyakori szél ellen szükséges paravánra. Nem utolsó sorban csodálatos helyen fekszik, a Namíb- és a Kalahári-sivatagot elválasztó hegyek tövében, 1815 m tenger-szint feletti magasságban.
Az
utazás időpontját tekintve alkalmazkodni kellett a száraz évszakhoz, amely az
ottani télen nagyjából május elejétől szept-ember közepéig tart. Ez időszakon
belül én a májust választottam, hiszen ekkor a Tejút teljes azon szakasza
megfigyelhető, amely itthonról egyáltalán nem, vagy igen kedvezőtlen
helyzetben látszik, egészen a Canis Maiortól az Aquiláig. A Magellán-felhők,
bár nem a legkedvezőbb helyzetben, de jól meg-figyelhetők (a Nagy Magellán
este, a kicsi hajnalban), viszont az őszi időszak nagy, fényes galaxisainak
(Fornax, Sculptor) egy részéről le kellett mondani. Mindent nem lehet! A
fotografikus észlelőprogramot is természetesen ennek megfelelően állítottam
össze.

A felszerelés fő gerincét a következőképpen sikerült összeállítani: EQ6 mechanika fej a Boxdörfer Dynostar vezérlővel, a 200/750-es Newton-Asztrográf kétfajta korrektorral, Lacerta-MGen autoguider a vezetőként használt SkyWatcher 9x50-es keresőtávcsővel, átalakított Canon EOS 5DMkII és 350D fényképezőgépek, Canon 2,8/200L, 1,8/50 EF, és 4/17-40L objektívek, 10x56-os Delta Titanium binokulár, plusz néhány okulár és szűrő. Ezeken felül terveztük egy 32 cm-es és egy 60 cm-es Dobson-távcső bérlését, amiből az utóbbira sajnos nem került sor. Az Air Berlin jó választásnak tűnt, ám az egydarabos 8 kg-os kézipoggyász-limit még aggodalomra adott okot, hiszen a távcsőtubust saját puha-tokjában kézben, az értékesebb elektronikai és optikai kiegészítőket pedig egy kisebb hátizsákban terveztem felvinni az utastérbe, ami már két kézipoggyász a turistaosztályon megengedett egy helyett. Ezt a limitet külön kérésre, esetleges felár fizetéssel sem sikerült feljebb tornászni. Azonban zenész pályafutásom során nagyon sokszor utaztunk két-három kézipoggyásszal, ahol a hangszerek sok esetben túlméretesek voltak, de soha nem volt belőle gond. Más, tapasztaltabb ismerőseim is biztattak, hogy valahogy mindig találnak megoldást a csomagok elhelyezésére. Így bíztam a szerencsében, s reméltem, hogy fel fogják engedni a kissé méreten felüli távcsövet és hátizsákot is egyszerre.

Május
2-án hajnalban négy fő (Csukovics Tibor, Végvári Zoltán, Végvári Ádám és Éder
Iván) indult útnak a Keleti pályaudvarról. Kicsit több, mint hét órás
utazással, késés nélkül értünk a müncheni pályaudvarra, ahol kis pihenő után
S-bahn-nal fol-tattuk utunkat a reptérre. A vonatozás mellett a repülőtéri
átszállások (és a bőröndök elvesztésének) elkerülése miatt döntöttem. A
repülőtéren a bőröndöket a törésbiztosság érdekében lefóliáztattuk, és máris a
check-in pultnál álltunk. Négyünk összesen hat csomagját szemrebbenés nélkül
vették, köztük két, 30 kilót meghaladó bőrönddel, a kézipoggyászról pedig nem
is érdeklődtek. A biztonsági átvilágítás során szétpakoltatták a hátizsákot, a
fényképezőgépeket és az apró kütyüket annak rendje és módja szerint
átvizsgálták, a távcső felületéről pedig valami mintát vettek, amit egy kémiai
gyorsteszttel vizsgáltak meg. Aztán természetesen tovább engedtek, és egy óra
múlva már a repülőgépben ültünk. A beszállásnál senki sem firtatta, hogy hány
darab táska van nálunk, és azok túlsúlyosak, illetve túlméretesek-e. Hozzá kell
tennem, hogy a távcsövek szépen befértek a felső rakodórekeszekbe, és helyet
is bőven találtunk számukra, mert a járat csak kb. háromnegyedéig volt
megtelve. Nagy kő esett le a szívemről, hiszen mindannyiunk távcsöves holmija
rendben felkerült a fedélzetre. A 8000 km-es repülőút nagyon lassan telt, a
tíz órás éjszaka maga volt a gyötrelem. Egyszer-egyszer azonban felálltunk a
középső üléssorból, és egy mini ablakon át lestük, ahogyan a nyugati égen a Leo
lassan hárafelé
bukfencezett, amivel igazolni láttuk, hogy igen, Dél felé repülünk! Így már nem
is volt annyira kellemetlen a nyomorgás… Hajnalban, közvetlenül az érkezés
előtt aztán csodás, vakító napfelkeltéket láttunk, igen, többet, ahogyan a Nap
bukdácsolt a távoli horizonton levő felhők peremén, majd a leszállást követően
megcsodáltuk a ragyogóan tiszta, „namíbiakék” eget és a furcsán nyakatekert
pozícióban levő Holdat. Miután a feladott csomagok is rendben megérkeztek, már
nem sok aggodalomra volt okunk. A repülőtéren várt minket a farmról Friedhelm,
és itt találkozunk még három német amatőr-csillagásszal, akik az IAS tagjaiként
jöttek. Nyolcan zsúfolódtunk be egy Toyota terepjáróba, majd elindultunk a
farmra. A kavicsos főúton Friedhelm nem volt szívbajos, 80–100 km/h-val
hajtott, miközben a kisebb részben fákkal, nagyobb részben cserjékkel, bozótokkal
borított köves Kalahári-sivatag látványát élvezhettük. Ahogy közeledtünk a
Namíb-sivatag felé, érezhető volt, hogy a növényzet egyre ritkul. Ízelítőként
majmokat, struccot, és egy-két antilop-féle állatot láttunk az út mellett.
Ebédre értünk a farmra, ami tényleg mesés környezetben fekszik.

A távcsövek felállítása nem volt felhőtlen, hiszen a jó előre egyeztetett oszlopok és adapterek nem voltak előkészítve, kipróbálva és összeszerelve. És persze, hogy nem stimmeltek a furatok, a csavarok túl hosszúak, a menetek túl rövidek voltak, ami nem kis idegességre adott okot… De szerencsére volt szerszám ahhoz, hogy a hibákat korrigáljuk, így Friedhelm segítségével sikerült még napnyugtára végeznünk az oszlopok (majd a műszerek) felállításával.
A sivatagi naplemente után, ahol még a horizonton is vakított központi csillagunk, rácsodálkoztunk az ellentétes oldalon megjelenő földárnyékra, mely nagyon kontrasztosan és élénk színekkel húzódott egyre feljebb az égen. A szürkület nagyon rövid ideig tart, viszont maga a mennyország. Ez nem is szürkület, hanem inkább színesedés! A nyugati ég a szivárvány minden színében pompázott, alulról felfelé a vörös, narancs, sárga, zöld, türkiz, kék és lila színek egyszer-re látszottak. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen tényleg létezik! Vacsora után, már teljes sötétben indultunk ki az ég alá. Először az északi és nyugati égbolt ismert, de szokatlanul álló csillagképei fogadtak, majd a ház mögül kilépve a déli ég mindent felülmúló látványa lélegzetelállítóan tárult elénk. Az a és a b Centauri, a Dél Keresztje (Crux) és a Carina hármasa uralta az eget, ahol a Tejút soha nem látott intenzitással világított. A Crux mellett a Szeneszsák fekete foltja tényleg fekete, ahol a fényes Tejút döbbenetes kontraszttal lyukad ki! A Nagy Magellán-felhő fényes és nagy, a Kis Magellán-felhő alsó pozíciója miatt épp csak látszott a déli horizont felett. A sokkoló hatás alól szeren-csére hamar sikerült visszatérnem a valóságba, hiszen aznap csak három óránk volt holdkeltéig, és a terv szerint a Vela szupernóva-maradványt addig le szerettem volna fotózni.

A német amatőrök még vacsoránál mondták, hogy
ne szőjek túl nagy terveket az első éjszakára, hiszen az el fog telni a
pólusraállással. Nem örültem ennek, hiszen nem szándékoztam órákat, sőt egy
egész éjszakát szerencsétlenkedni a scheinerezéssel, de szerencsére ez nem is
így alakult. Az Octans csillagkép jellegzetes négy csillaga, mely a déli pólus
helyét segít meghatározni, nem hogy szabadszemmel látszott, de benne volt már a
korábban csak nagyjából „belőtt” EQ6 pólustávcsövének a látómezejében is, így
csak pontosan illeszteni kellett őket a szállemezen jelölt négy karikába. Ez
mindössze néhány percet vett igénybe, s ezután a pólushoz a további két hétben
már nem is kellett nyúlnom, gondolom, mert ránk nem a német precizitás a
jellemző… A Canopust gyorsan felvettem referenciacsillagként, és már ment is a
GOTO a Vela SNR előre kiszemelt területére. A Lacerta-MGen autoguider kalibrálása
szintén pillanatok alatt megvolt és az
első ötperces expozíción már ott virítottak az SNR halvány, színes foszlányai!
Minden működik, hurrá! Ezt követően a távcső már tette a dolgát, és egy kis
időre előtérbe kerülhetett a vizuális megfigyelés. Mivel alapjában véve
mindannyian fotografikus célokkal mentünk, igazi vizuális ész-lelőprogram nem
volt kidolgozva. Azonban a fotós „üresjáratokban” próbáltuk
kíváncsiságunkat kielégíteni, így a
szabadszemes nézelődésen kívül egy kiváló
10x56-os Delta Titanium binokulárral és egy
éjszaka erejéig egy 32 cm-es ICS Dobsonnal is
távcsöveztünk. Az okulárvégre csak a
leglátványosabb objektumok kerültek, ám ezek
megfigyelése óriási élményt jelentett. A
binokulárt először a Tejút Carina-ága felé
írányítottam. Hihetetlen, döbbenetes, ilyen
látványban nem volt még részem! Az h
Carinae ködössége (NGC 3372) önmagában is gyönyörű,
de ami még szebbé teszi, az a
hihetetlenül gazdag Tejút-mező, amiben fekszik! Nagyon
sok fényes, bontott csillag,
nyílthalmazok tömkelege és sötétködök tekervényei,
nyúlványai döbbenetes kontraszttal, közvetlen látással, erőlködés nélkül látszanak, mindez
egy látómezőben! Maga a köd nem
hivalkodóan fényes, viszont nagyon nagy
kiterjedésű, emellett gyönyörű
csillagkörnyezetben fekszik! A későbbi nagytávcsöves
megfigyelés alkalmával azonban hihetetlen
részletei tárultak elénk. A 32 centis
Dobsonban a központi rész, a Kulcslyuk-köd nagyon
fényes és kontrasztos, fényképszerűen
jelenik meg! Az h Car ledobott fényes burka, a Homunculus-köd erősebb nagyítással
szépen elválik fényes csillagától, a fotókról
jól ismert kissé aszimmetrikus bipoláris
szerkezetének fényesebbik oldala könnyedén, a
halványabb nehezebben látható. A következő
gyors célpont a Nagy Magellán felhő volt. A
szabad szemmel is látszó külső,
halványabb rész binokulárban telis-tele van
csomókkal, és a Tarantula-köd (NGC 2070), bár nem
annyira nagy, viszont ordítóan fényes,
felületi fényessége az Orion-köd belső
területeivel vetekszik. A binokulárt levéve
alig hittem a szememnek, hiszen a köd szabad
szemmel is jól látszik egy fényes csomóként!
Ehhez képest a
Dobsonban ezt az objektumot apró részleteiben tanulmányozhattuk, a köd
szerkeze-te, szálai, ívei mind-mind közvetlen látással jöttek, a látvány
leírhatatlan, mindannyiunkat lenyűgözött. A Tarantula elnevezés igen találó, a
köd tényleg egy szőrös lábú pókra hasonlít leginkább. A környezetében fekvő,
fényképeken jól látszó ködök, buborékok, halmazok mind rendkívül fényesek és
látványosak, az északi égen nincs ehhez hasonlítható objektum. Terveim szerint
szerettem volna megpillantani a Tarantula-köd mellett fekvő SN 1987A jelű
szupernóva maradványát a 60 cm-es Dobsonnal, ám ez egyéb problémák miatt
meghiúsult. Közben próbáltam hasonlítgatni a már alacsonyan járó Orion-köddel,
de arrafelé mindig igen világos, nem túl jó volt az ég. Nem értettem, miért,
mert addigra már teljesen be kellett volna sötétedni és csak nem akart javulni
a nyugati-északnyugati horizont. Aztán rájöttem a turpisságra – hiszen ez az
állatövi fény! Nagyon erős, elrontja az eget! Igen, van fényszennyezés
Namíbiában is! Az állatövi fény
végig követhető az ekliptika síkján, nem feltűnően, de egyértelműen. A Mérleg
és a Skorpió között határozottan kivilágosodott és kiszélesedett ez a sáv, de
ez még alacsonyan látszott, nem tudtam biztosan, hogy az ellenfényt látom-e. A
döbbenetesen kontrasztos és fényes Tejút ellenére sokszor olyan érzésem volt,
hogy attól kicsit távolabb még zenitben sem olyan sötét a háttér, egyszerűen
nem olyan sziporkázóan kontrasztos, hanem kicsit világosabb, bágyadtabb az ég.
Ennek oka bizony az ekliptika fénylése!

A csillagképek elhelyezkedése nagyon vicces, a Holló épp zenitben volt, az Oroszlán és az Ökörhajcsár fejjel lefelé állt, ahogyan a többi, otthonról jól megszokott csillagkép is. Sok északi konstelláció megtréfált minket, de ennek ellenére annyira nem volt nehéz az azonosításuk, mint amire számítottam. Aztán a binokulárt újra felemeltem, jöhetett a többi, már sokat hallott híres objektum. A Centaurus nagyon szép, nagyon sok fényes csillaga van, körbeöleli a Dél Keresztjét. A sok fényes csillag közül az egyik az w Cen gömbhalmaz (NGC 5139), melyet szabad szemmel hirtelen nem is tudtam azonosítani, binoklival azonban hamar rátaláltam. Kb. 60–70 fok magasan látszott, hihetetlen látvány, nagy, fényes, telis-tele bontáshatáron lévő csillagokkal, egy teliholdnyi terület grízes, apró csillagok százaival a felületén! A látvány ahhoz hasonlítható, mint egy kb. 8–10 cm-es távcsőben az M13 kb. 20–30x-os nagyítással. A 32 cm-es Dobsonban hihetetlen mennyiségű csillaga látszott, bármekkora nagyítással néztük. Érdekes, hogy felületi fényessége talán nem sokkal nagyobb, mint az M13-é, viszont annál lényegesen nagyobb kiterjedésű, és sokkal több csillag van benne. Szintén feledhetetlen volt az élmény.
Ezután
az innét 4,5 fokra elhelyezkedő rádiógalaxis, a Centaurus A (NGC 5128) felé
fordítottam a kétcsövűt. A fotókról jól ismert galaxisról fogalmam sem volt, mi
látszik belőle binokulárral. Nagyon fényes, de az elnyúlt, diffúz peremű alakon
kívül nem sok egyebet mutatott meg magából, a porsávot nem láttam. Zavart a sok
csillag a halvány részletek megpillantásában. Ugyanakkor a Dobsonban
hihetetlenül szép, nemhogy a porsáv, de annak szerkezete is könnyedén látszik,
kísértetiesen szeli ketté a galaxist.
A
Carina-felhő alatt szabad szemmel sziporkázik a Déli Fiastyúk (IC 2602),
melynek igazából a 2,7 magnitúdós, legfényesebb tagja feltűnő, s ezt veszik
körül a halmaz többi halványabb, 4 magnitúdó alatti tagjai. Binokulárban is
nagyon szép a látvány, de igazából nem hasonlít a mi Fiastyúkunkhoz. Hiába az
elfogultság, meg a hibátlan sivatagi ég, azért be kell valljam, az igazi
Plejádok szebb. Nem messze a Crux alatt a Musca csillag-kép jellegzetes
csillagai látszanak, melyben egyik asztrofotós célpontom, az NGC 4372
gömbhalmaz és a mellette húzódó sötétköd található. Már binokulárban is megkapó
a látvány, a sötétköd markáns, kontrasztos, és a gömbhalmaz is szépen látszik egy
fényesebb csillag mellett. A Crux bétája mellett található az Ékszerdoboz (NGC
4755), ez a fényes tagokból álló, sűrű nyílthalmaz. Meg-jelenése hasonlít az
Ikerhalmazhoz, csak itt egyedülálló csoportról van szó. Az elnevezés nagyon
találó, tényleg egy ékszerdoboz csillogó-villogó látványára emlékeztet. A
közeli elsőrendű csillag gyönyörű párossá egészíti ki kis nagyítású
megfigyeléskor. A mellette látszó Szeneszsák foltja binokulárban már nem
teljesen homogén, a sötét területek különböző formájú és denzitású sötétködök-re
bomlanak fel.

Az éjszaka csendjét számos alkalommal furcsa matató, dobogó zaj zavarta meg. Binokulárral a kezemben izgatottan eredtem a hang irányába. A holdfényben megdöbbenve láttam, hogy alattunk mintegy 50 m-re egy zebracsapat legelészik a domboldalban, mely később is sokszor visszatért. A kimerítő, tízórás éjszakákon egyéb pihenőket is be tudtunk iktatni, hiszen a háziak teát, kávét és süteményt készítettek ki minden este. A korai vacsora után, a megfigyelések közben általában két-három alkalommal is éltünk a lehetőséggel, és betértünk a házba egy-egy frissítőre, ami igen jólesett, így megújult erővel folytathattuk a hajnalig tartó észleléseket.
A délkeleti horizonton kelő
Tejút-centrumban egy feltűnő, ködös pamacsot vettünk
észre, amit nem tudtunk mire vélni. Épp egy fényes Tejút-felhőben látszott, de
mi lehet ennyire fényes? Binokulárral hamar kiderült, hogy az M7 nyílthalmazról
van szó! Hihetetlen, hogy a horizonton is látszik már szabad szemmel! Bárhová
fordítja az ember a binoklit, mindenhol látványos mélyég-objektumokba botlik.
Amint a Hold elvonult, a későbbi éjszakákon zenitbe kerülő Tejút-centrum
hihetetlen látványossággal szolgált. Delelése alatt olyan érzésem volt, mintha
az NGC 891-et látnám egy óriás űrtávcsővel, több ezerszeres nagyítás mellett,
binokuláris benézővel és két 180 fokos látómezejű „Ultra Ethos” okulárral… Döbbenetes
élmény. Azonban meglepő, hogy a Carina–Crux ághoz képest mennyire más a
megjelenése. Nem érződik fényesebbnek annál, mivel nincs sok fényes csillag
benne. Hihetetlen viszont, hogy az itthonról alacsonyan fekvő és oly
elérhetetlen objektumok közül gyakorlatilag minden szabadszemes. A Nyilas és a
Skorpió között, a Tejút kipúposodó központi részében terpeszkedik a Pipa-köd
mintegy 6–7 fokos sötét sziluettje, mely mind binokulárral, mind szabad
szemmel nagyon látványos! A Tejút-centrum felhői egészen más látványt nyújtanak
itt, mint a Carinában. Halványak a csillagok, a sötétködök finoman,
plasztikusan szabdalják a bársonyosan fénylő felhőket. Sötétködök látszanak,
bármerre is fordítom a távcsövet. Egészen az apró, vékony szálaktól a nagyobb
kiterjedésű, sötét foltokig előfordul minden, érezni lehet, hogy ezek
kitakarják a fényesebb részeket, és térben közelebb vannak hozzánk. A Lagúna-köd
persze szabadszemes, binokulárral nagyon megkapó a látvány a Trifid-köddel egy
látómezőben. A Dobsonban is szenzációsak, bár itthonról Ágasvárról már láttam
hasonlóan őket a 40 cm-essel. A Trifid porsávjai mindenesetre közvetlen
látással jöttek, és a Lagúna-köd keleti oldalán fekvő halvány objektumokként
megismert ködök (NGC 6559) meglepően fényesek voltak!
A
Skorpió csillagkép időközben kedvencemmé vált, teljesen más benyomást kelt, mint
itthonról. Az állat formáját csak akkor érthetjük meg igazán, ha a teljes
csillagképet látjuk. Bár a legdélebbi fényes csillagai –43 fokos deklinációjúak
– így déli megyéinkből elméletileg már épp a horizont fölé emelkednek –,
mégis, a gyakorlatban csak a skorpió testét és esetleg a fullánkjának a legvégét
figyelhetjük meg itthonról. Teljes pompájában csak délebbről pillanthatjuk meg
a csillagképet, mely nagyon markáns és látványos. Nem is beszélve arról, hogy
mennyi mélyég-objektumot rejt! Az Antares és környezete az ég legszínesebb
objektumainak ad otthont, akár nagylátószögű objektívvel, akár távcsővel
fotózunk. Utóbbival kimeríthetetlen a fotografikus célpontok tárháza.

A zenitben delelő Antares – más fényes csillaggal ellentétben – furcsa halót produkál a binokulárban, mely nem optikai hiba, hanem a körülötte levő reflexiós köd. A vele egy látómezőben látszó rho Ophiuchi is nagyon ködös, bágyadtan hunyorog, mintha vékony felhőn vagy ködön keresztül néznénk rá. A köztük kiinduló több fokos sötét-köd nyúlvány is magával ragadó látványt nyújt, vége a Pipa-köddel egy magasságban vész bele a háttérbe. Az M4 gömbhalmaz bőven szabadszemes, binokulárban pedig még talán az M13-nál is fényesebb és szebb látványt nyújt. Az Ophiuchus déli részén, a Pipa-köd felett található a Kígyó-köd (B72) és mellette a B68 jelű sötétköd. A kígyó S alakja szépen látszik a Dobsonban a B68 fekete foltjával együtt, ahogyan kitakarják a bársonyosan fénylő, halvány csillagokkal teli hátteret. Utóbbi egy – látható fényben – teljesen átlátszatlan Bok-globula, melyet a VLT 8 m-es Antu távcsövével is lefényképeztek 1999-ben. A környék számtalan egyéb sötét-ködöt rejt, melyek itthonról alacsony helyzetük miatt csak nehezen, vagy egyáltalán nem figyelhetők meg. A Sas-köd (M16) belsejében lévő sötétköd (a HST-felvételekről jól ismert „Teremtés Oszlopai”) itthonról sötét foltként jól látszik Ágasvárról a 40 cm-es Dobsonban, ám Namíbiából a 32-cm es átmérővel már inhomogén, sejteni lehet a sötétköd szerkeze-tét. A Corona Australis, vagyis a Déli Korona csillagkép a Nyilas árnyékában húzódik meg. Mivel kiválóan látszott az Északi Korona is, nagyszerűen össze lehetett őket hasonlítani. Meglepetésemre a Déli Korona ugyan szép, bár sokkal jellegtelenebb, mint északi párja. Ennek oka kettős lehet: egyrészt jóval halványabb csillagok alkotják a láncot (4,1 és 5,6 magnitúdó közöttiek), másrészt a csillagkép már a Tejút-centrum „oldalhajójában” fekszik, amely ott már erősen „fényszennyezi” az égi hátteret, ellentétben az Északi Korona Tejúttól távol eső helyzetével. A CrA viszont otthont ad az egyik asztrofotós célpontomnak, az általam Hangyász-ködnek keresztelt reflexiós- és sötétködnek, és az NGC 6723 gömbhalmaznak (igaz, utóbbi már „közigazgatásilag” a Nyilashoz tartozik). Mindegyik jól látható már binokulárban is.
A kora esti nagy galaxisok közül néhányat figyeltünk csak meg a Dobsonnal. A Centaurus A-n kívül a Hydra nagy galaxisa, az M83 –30 fokos deklinációjával itthonról csak a legjobb átlátszóságú éjszakákon figyelhető meg igazán. Namíbiából, zenitben, egész más arcát mutatja, közepes nagyítással minden erőlködés nélkül gyönyörűen látszanak a küllők és a spirálkarok. Az egyik kedvenc galaxisom, az M104 (Sombrero) is terítékre került viszonylag magas (–11 fokos) deklinációja ellenére, hiszen zenit közelben látszott. Az éléről látható galaxis egészen más élményt nyújtott, mint amit itthonról megszoktunk, már-már kezdett hasonlítani a fotókhoz. A galaxison keresztülfutó porsáv három dimenzióban érezhető, némi inhomogén szerkezet is sejthető benne elfordított látással. A kiterjedtebb halvány, külső haló egészen kikerekíti az itthonról egyébként vékony, megnyúltnak látszó formát, így a sombrero alak sokkal szebben érvényesül.
A Kis Magellán-felhő már hajnali célpontunk volt. Kisebb, halványabb és jelentéktelenebb is, mint nagy testvére, ám azért számos mélyég objektumot rejt magában, és mellette fekszik az égbolt második legfényesebb gömbhalmaza, a 47 Tucanae (NGC 104). Utóbbi a legfényesebb magot mutató gömbhalmaz, amit valaha láttam. Szerkezete hasonló az M15-éhez, csak annál természetesen jóval fényesebb és nagyobb. A központi rész leírhatatlanul fényes, s ezt talán jól érzékelteti, hogy míg az w Cen magvidéke a fotókon kétperces expozícióval éppen nem égett be, addig a 47 Tuc ugyanezt 10 másodpercnél produkálta! Annak ellenére, hogy ez a belső, fényes magvidék kicsi és hamar elhalványodik, a külső rész nagyon nagy átmérőjű, és még szépen megfigyelhető binokulárral is, a 20 cm-es asztrográffal vizuálisan könnyedén csillagaira bontható. A hajnal látványosságai közé tartozott az állatövi fény, mely ekkor Tejút-szegény csillagképekben indult, és az estinél is feltűnőbben szökött a magasba. Gondoltuk igen, persze, a namíbiai ég teszi. De összehasonlításként ott volt az eget ketté-szelő Tejút, mely északkelet felől a Cygnustól indult, és zenit közelében, a Nyilasban találkozott az ekliptika fényével. Meglepődtünk, de az állatövi fény jóval fényesebb volt a Tejút Hattyútól Pajzsig terjedő szakaszánál! Sajnos igazán nagy látószögű felvételt nem készítettünk a jelenségről.

A
kint töltött két hét időjárása a vártnál kicsit rosszabban alakult, a 13
éjszakából kilenc volt derült, a maradék négy pedig elhanyagolható mennyiségű
észlelést tett lehetővé. A nappali 20–25 fokos meleget az erős szél enyhítette,
mely éjszakára elállt, és a hőmérséklet 7–17 fok közé hűlt. A fény-képezéshez
többnyire ideális körülmények adódtak, az előre eltervezett észlelési programot
néhány kivétellel sikerült teljesíteni. (Az utolsó napok rosszabb időjárása
miatt maradt ki az észlelési programból a hajnalban látható objektumok jó
része, mint pl. a Szobrász óriás csillagvárosai: NGC 253, NGC 55 és NGC 300).
Nehéz volt megbecsülni a szükséges expozíciós időket, hiszen mind az objektumok,
mind az ég ismeretlen volt a
számunkra. Napközben próbáltam a kritikusnak ítélt képeket valamennyire fel-dolgozni,
hogy lássam, elég-e az expozíció. A munka jelenleg még folyamatban van,
várhatóan kb. 35 db asztrofotó készül el a közeljövőben.
Napközben próbáltuk alváshiányunkat pótolni. Időnként azért kisebb kirándulásokat tettünk, melyek során a gyönyörű táj mellett kisebb-nagyobb állatokat is lencsevégre kaptunk. Egyik délután majmok randalírozására lettünk figyelmesek, akik a farm belső kerítésén próbáltak belógni, hogy gyümölcsöt lopjanak az ott lévő citromfáról. Egyik-másiknak sikerült is, ám a többi majom próbálta tőlük elvenni, s ez nagy veszekedéssel járt, kergetőzésbe és erőfitogtató üvöltözésbe fulladt. Az utazás gasztronómiai szempontból is tartogatott érdekességeket, hiszen az önmagában jelentéktelen és unalmas német konyha a helyi jellegzetességekkel és finomságokkal kiegészítve már egészen másként hatott. A legnagyobb élményt számomra ebből a szempontból – húsimádóként – a vadhúsok (kudu, nyársas antilop, zebra, gazella és strucc) fogyasztása jelentette. Különleges szeretettel fogadták a helyiek és a vendégek egyaránt a Csukovics Tibor által elkészített igazi magyaros, kudu és nyársas antilop húsból készült gulyást, mely mindenkinek nagyon ízlett.
Óriási élményt jelentett számunkra ez az expedíció, csak ajánlani tudom minden amatőrcsillagásznak, aki még nem látta a déli ég csodáit. Ha tehetem, egyszer mindenképp visszamegyek, hiszen Namíbia kimeríthetetlen látványosságokat és izgalmakat rejt.
Éder Iván
A Hakos-farm honlapja: http://www.hakos-astrofarm.com
Namíbiában készült felvételek: https://www.astroeder.com/namibia_asztrofotok/